Ezen mélázom, miközben egy tízperces ajakfeltöltés okán a Doktor Úr kiszaladt az interjúról, egyedül hagyva a magyar top- és toplessmodellek szignós-köszönetnyilvánitós fotóival az elegáns budai-hegyvidéki klinika irodájában. Magányom ébreszt rá a felismerésre: dacára sikernek és reggeli beszélgetős műsoroknak, neki egy valami maradt mindvégig az első, hogy a hozzá forduló hölgyeknek önbizalmat és szépséget adhasson.
FOTÓ: BALLA VIVIENNE | KONCEPCIÓ: MÁTYÁS PÉTER | STYLING ÉS SZÖVEG: PÉCSI BALÁZS ROLAND | SMINK: KURGYIS JÚLIA | FOTÓASSZISZTENS: ZOMBORI ANDRÁS
Gentlemen's CHOICE: Az eddig veled készült interjúk ismeretében első kérdésein nem az lenne, miért lettél orvos, sokkal jobban érdekel: miért épp a plasztika részterületét választottad? Javíts ki, ha tévednék, de akkor ez még talán nem is volt ennyire felkapott és mindennapos tevékenység!
Dr. Krasznai Zsolt: A magánklinikák ugyan csak a rendszer-váltás után kezdtek megnyitni, de én már a középiskolában tudtam, hogy plasztikai sebész szeretnék lenni. Manapság egyre népszerűbb ez a szakág, nem kevés fiatal rezidens keres meg, hogy megnézze a műtéteimet. A sebészet lényegében adott volt, hiszen édesapámnak és a bátyámnak is ez a hivatása. Mindig is szerettem a női nemet - ezáltal pedig különösen sok hölgyet ismerhetek meg - és az esztétikumot, így egyértelművé vált, hogy a sebészeten belül a plasztika lesz számomra a legjobb választás. Nagyon sok példát valóban nem láthattam, akkoriban voltaképpen azt se tudtuk, mit is csinál egy plasztikai sebész, az egyetem alatt viszont már kezdett körvonalazódni a kép. Amikor végeztem, felkerestem két orvost, így az általános sebészeti gyakorlat mellett már jártam be plasztikai műtétekre is, hogy elleshessek egy-két fogást.
G .C.: Ha gazdaságilag nézzük, mondhatjuk úgy, hogy felfedezted ebben a „kuriózumban” a piaci rést?
K. Zs.: Így van, bár én inkább úgy mondanám, hogy ez a rés már egy ideje megvolt, hiszen azt sejteni lehetett, hogy ez egy jól kereső szakma lehet - bár akkor még nem voltam benne teljesen biztos, hogy ez a magyar valóságban is helytálló lesz. Ugyanakkor, felmérve a piacot azt látom - és ezzel most senkit sem szeretnék megbántani - itthon nagyon is könnyen lehet vele érvényesülni. Amikor körbenéztem a hazai klinikákon, azt tapasztaltam, hogy nem jó sem a stílus, sem a felfogás, sem a hozzáállás (akár az orvos öltözékét is ideértve), és sok kollégából még a tisztelet is hiányzik a hölgyek iránt. Úgy hozta az élet, hogy sokat jártam külföldre különböző szakmai konferenciákra, láttam, ott mi számít átlagosnak, ami itthon még javában átlagon felüli volt. Ennek tükrében a saját stílusomon sem kellett sokat változtatnom. Én már általános sebész koromban is öltönyben jártam munkába, gyakran meg is kérdezték, hogy temetésre vagy színházba megyek-e. Abban az időben pedig még olyan erős volt a hierarchia, hogy szinte teljesen esélytelen volt mást hordani, mint amit a főorvos - én mégis kibuliztam a kórházi ruha elhagyását, hogy saját ingben és nadrágban járhassak dolgozni. A piaci rést ennek okán könnyen megtaláltam, mivel tudtam, mit is szeretnék képviselni ezen a fronton: valami olyat, amit itthon még senki. Szerintem az emberek nagyon várták már, hogy legyen egy magasabb nívó, nemcsak szaktudásban, hanem a külsőségek terén is. Ez egy olyan dolog, amely kéz a kézben jár, hiszen lehet a szolgáltatás stílusa nagyon jó, ha rossz a kézügyességed, s ez fordítva is igaz. Lehet jó a szaktudás, ha mellette elhanyagoltan nézel ki, nem fognak keresni a páciensek.
G.C.: Ezt már régóta meg akartam kérdezni valakitől: lehetséges egyáltalán a sebészetet csupán tanulással tökélyre fejleszteni? Mennyiben fontos a biztos kéz és a tehetség?
K. Zs.: Vannak olyan műtétek, amelyekhez elengedhetetlen a jó kézügyesség (pl. szemhéjplasztikához), de úgy gondolom, hogy elsősorban a jó stílus és a helyes látásmód a döntő, hogy mit is akarsz kialakítani és képviselni. Lehet, hogyha egy centivel több bőrt veszel ki, már borul a forma, ezért inkább az a fontos, hogy jó tervezőalkat légy. Operálni, bizonyos műtéteket kivitelezni nem nehéz megtanulni. Merni megcsinálni őket, az a nagyobb feladat! Illetve úgy bemenni egy hétórás arcplasztikára, hogy előtte normálisan éld az életed, és csak attól a perctől kezdj koncentrálni a feladatra. Vannak olyan orvosok, akik már két nappal előtte spannolják magukat, rám ez szerencsére egyáltalán nem jellemző. Ehhez a nyugalomhoz persze elengedhetetlen a rutin, hogy tudod, van a hátad mögött annyi műtét, amellyel karban van tartva a kézügyességed. Kiemelném még az objektivitást, hogy tudatában vagy-e annak, mit tudsz és mit nem tudsz megcsinálni. Nekem eddig a praxisomban két olyan mell volt, amelyet nem vállaltam fel, mert annyira el voltak rontva, hogy már nem lehetett belőlük jót kihozni. De a műtőasztalon ennyi műtét után váratlan már nem tud érni, én azt vallom, hogy egy implantátum behelyezéséhez például nincs szükség nagy ügyességre, a fontos a jó méret és az optimális elhelyezkedés kiválasztása.
G .C: Mennyire hallgatnak rád a hölgyek?
K. Zs.: Szerencsére ezzel nincs gond, talán az, hogy fiatalon lettem ismert és sikeres, ad egyfajta hitelt számukra. Persze van olyan is, aki próbál presszionálni, de ez nagyon rossz egy orvosnak, mert ilyenkor a saját meggyőződése ellen kell dolgoznia. Voltaképp olyan ez, mint Picassót arra kérni, hogy Michelangelo stílusában fessen, ott már valami nagyon nem stimmel. Alapvetően három dolog kell ahhoz, hogy egy műtétet felvállaljak: tudjam azt, hogy kivitelezhető, száz százalékig pszichésen is jó lesz a páciensnek, s hogy én is higgyek benne. Bármelyik hiányzik, már nem érdemes felvállalni - szerencsére én már megtehetem azt, hogy nemet mondjak. Nem kell hálóval fogni a pácienseimet, így mindig higgadtan tudok mérlegelni. Nem mindent mindenáron. Itt van ez a mai eset is, amikor egy EKG-eltérés miatt elhalasztottunk egy hétórás beavatkozást, további kivizsgálásokat kérve. A plasztikai sebészet azért született meg, hogy szépet alkossunk, nem pedig azért, hogy bajt okozzunk.
G.C.: Veled kapcsolatban nem lehet nem megkérdezni, hogyan lettél az ország „Plasztikai Sebésze”, akivel magazinok oldalain (avagy címlapján), reggeli beszélgetős műsorok kanapéján találkozunk, várótermedben pedig legnagyobb a sztárok és a modellek egy négyzetméterre jutó sűrűsége?
K. Zs.: Annak idején, amikor lediplomáztam, kitettem egy hirdetést a fotómmal az egyik prominens női magazinban. Ennek hatására újságírók és páciensek egyaránt megkerestek. A plasztikai társadalomban emiatt nagyon népszerűtlenné váltam, egy hónappal később hívott egy-két kolléga, hogy híres lettem ugyan a szakmában, de nem pozitív értelemben. Mindenki azt kérdezte: ki ez a fiatal srác, hogy meri ezt magáról kitenni, hogy gondolja, hogy ő meg tud operálni ilyeneket? Én erre azt feleltem: nyilván nem tettem volna ki, ha nem tudnám megcsinálni őket. A média pedig annak köszönhetően szeretett meg, hogy fiatal vagyok, nincs lámpalázam és lehet rám számítani. Nem kell felöltöztetni, vagy harmincszor újravenni egy jelenetet, kijönnek és tíz perc alatt megvagyunk a felvétellel. Valahogy így válhattam ennek a szakmának az „eladható termékévé”, egyrészt mert hiteles voltam, sokan jöttek hozzám, illetve nagyon kevés magyar cég tud ennyi hírességet reklámként felvonultatni, mint én. Ez persze nagy előny a konkurenciával szemben, hiszen kis ország vagyunk, sok orvossal, mindenki megpróbál valahogy érvényesülni.
G.C.: A For Beauty Klinika mottója: „A szépség önbizalmat ad." Hol kezdődik tulajdonképpen a te munkád? Egy beszélgetés során nem érzed azt olykor, hogy a betegnek voltaképpen nem is rád lenne szüksége, hanem egy pszichológusra, aki rendbe teszi az önértékelési zavarait?
K. Zs.: Kétségtelen, hogy van ebben a szakmában egy kis pszichológia, hiszen ki kell szűrni azt a pácienst, aki nem reális értékrenddel és elvárásokkal érkezik, azt ugyanis nem vállalom el. Ha például idejön egy topmodell, akin tényleg semmit sem kell alakítani, azt a kérést mi nem csináljuk meg. Volt néhány eset, hogy ezek a hölgyek aztán elmentek máshova, és végül jöttek vissza hozzám rendbe rakatni magukat. Tizennyolc éves kor alatt egyébként nem vállalunk beteget, csak kivételes esetekben (fül, orr), szülői beleegyezéssel.
G .C.: Inkább női vagy férfi pácienseid vannak? Mikor válnak majd a szepségbeavatkozások olyannyira elfogadottá a férfiaknál, mint a hölgyek körében?
K. Zs.: Elsősorban hölgyek keresnek fel, a férfiaknál ez sohasem válik általánossá, de ezt a kérdést én is feltehetném: hány férfi jár kozmetikushoz vagy pedikűröshöz? Itthon senki. Külföldön viszont járnak. Mondhatjuk, hogy az egész szépségiparban a férfiak kevéssé vannak jelen, a fodrásznál is csak maximum lenyírják a hajukat. A kelet-európai férfi szerintem sem anyagilag, sem elhatározásában nem érett még meg erre. Ne vicceljünk, hiszen döntő többségük még a testük karbantartásával se foglalkozik, de ez egészen biztos, hogy változik majd a fiatal generáció felnövésével és az anyagi helyzet javulásával. Nyugaton jobb külsejűek a férfiak, higiénikusabbak, jobban is öltözködnek, hiszen a hitelt ez adja meg. Én például a Zegna darabjaimat csak a konzultációkra vásároltam, mert én ezt a világot képviselem szolgáltatásban is, azt pedig nem tudom, hogy sok olyan kolléga miért nem, akiknek meg lenne rá az anyagi keretük, még ha nem is kellene ennyire eltúlozni, mint olykor én teszem.
G.C.: Egy interjúban említetted, hogy a hozzád járó, harmincas-negyvenes éveiket taposó férfiak döntő többsége botoxra érkezik. Mit gondolsz, ennyire elégedettek vagyunk magunkkal, hogy máson nem akarunk változtatni, vagy ennyire félünk a fájdalomtól?
K. Zs.: Nem félünk a fájdalomtól, egyszerűen az az üzenetem a magyar férfiak számára, hogy ne hagyják el ennyire magukat! Sok fiatal nő jár hozzám, akinek komoly párválasztási gondjai vannak. Szerintem ne legyen a magyar férfitársadalom büszke magára. Az, hogy szép feleségeik vannak, nem az ő érdemük, hanem hogy a kelet-európai és a magyar nő egy nagyon jó adottságokkal rendelkező típus. Nehéz nem jó feleséget találni magunk mellé, ellenben nehéz szegényeknek jóképű, ápolt és higiénikus (hogy a műveltségről ne is beszéljek) társra lelni bennünk, úgy gondolom, azért nem járnak hozzánk, mert szinte fel sem fogják, nincs rálátásuk, hogy külföldön mennyivel jobban néznek ki a férfiak. Sohasem felejtem el, amikor fiatal koromban találkoztam egy német férfival, egyszerűen kicsattant a bőre az egészségtől, lehetett látni, hogy kisimult, ápolt, és ezt nem lehet csak az életminőségi különbségekre fogni. Más a borotválkozási stílusuk, kölnit, krémet használnak, ez egy más kultúra. A szüleink korára nem mernék így rákérdezni, hogy miért nem tették, mert nem tehették, viszont a mi generációnk már megtehetné, mégsem teszi.
G .C.: Mennyire vagyunk hiúk mi, férfiak?
K. Zs.: Én sem vagyok kevésbé hiú, mint más férfi, ha csak a ruhatáramat nézzük is. És az a vicces az egészben, hogy a magyar férfiak nagyon hiúk, mégsem tesznek semmit. Ha megszólnál egyet, kikérné magának, hogy de ő férfias és erős stb. Azt gondolom, van egy egészséges hiúságom, amely poénszinten többnek mutatkozik, mint amekkora valójában. Szeretem a jó külsőt, a jó öltözködést, a sportot, én is szeretnék még jobb külsőt, csak az időmbe nem fér bele. Régen nagyon sokat sportoltam, most csak heti egyszer, de ez nekem nagyon nagy szenvedély. Gondolj bele, hogy maszkban töltök a napomból hat órát, aztán az irodában még ennyit. A friss levegő így nagyon hiányzik, amikor meg kikerülök a mezőre golfozni vagy focizni, olyan vagyok, mint egy ló, akit szabadon engedtek.
G.C.: Volt már plasztikai beavatkozásod?
K. Zs.: Nem volt még. Egyelőre elég, hogy a feleségem krémjét használom borotválkozás után (úgysem lehet észrevenni, hogy illatos-e). A többi genetika, de biztos eljön majd annak az ideje is, amikor ez már kevés lesz. A nehéz az lesz benne, hogy kit válasszak, ki segítsen rajtam (nevet). Tudok egyébként egy két sebészről, aki magát operálja - igazi fakírok.
G.C.: A feleséged látja el a klinika jogi és marketing képviseletét is. Hazaviszitek a munkát, vagy ki tudtok azért kapcsolni?
K. Zs.: Kicsit kénytelenek vagyunk, bár próbálom levenni az ő válláról is ezeket a terheket. A feleségem munkaköre nagyon bizalmi dolog, de már beszélgettünk arról, hogy esetleg át kellene adnia, hiszen egyrészt pici gyerekünk van, másrészt elvárásaim lennének, azokat viszont az embernek nehéz a feleségével szemben betartatnia. Én olyan típus vagyok, aki ha kitalál valamit, szeretné, ha az pörögne, amiből néha adódnak ugyan konfliktusok, de csak annyi, mint bármely más munkahelyen. Szeretnék én is több időt magamnak, de nem akarom, hogy a praxisom lássa kárát. És szeretnék több időt tölteni a kisfiammal is. Valamelyik nap éppen egy iskola előtt mentem el az autóval, amint láttam, hogy egy apuka a kisfiával jön ki a kapun. Elhatároztam, szólok bent a lányoknak, aznapra mondjanak le minden konzultációt, mert szeretnék hazasietni és csak a családommal lenni. Végül persze nem tettem, de sokszor van ilyen érzésem. Bár nagyon szeretem a hivatásom, a családom a mindenem.